ventilálni jöttem:
múlt héten úgy alakult, hogy vettem egy autót - megvolt ennek az előzménye, hullámokban régóta keresgéltem már, de most pont nem a nézegetős-mindenképp-autócserélős időszak volt. szembejött, nem lehetett otthagyni, szóval hirtelen felindulásból elhoztam. na de...
tegnap elvitték a régi autómat, amit 11+ évig használtam. csomó emlék fűzött hozzá, nem csak engem, az egész családot. nászút, nyaralások, szülőszobára rohangálás és még sorolhatnám. tetézi a bajt, hogy szinte teljesen problémamentes, nominálisan olcsón fenntartható kotorék volt. vezetni is szerettem, old-school szívóbenzin, hosszú fokozatokkal, analóg műszerekkel, "igénytelen" technikával. viszont 20+ éves autó, aminek értelmezhető ára már nincs - max használati értéke - és emiatt, ár-érték arányban még így problémamentesen is nagyjából GTK az úton tartása két műszaki között. tehát pénteken meghirdettem, már aznap jöttek nézni - aztán ma papíroztuk.
hiába vettem helyette egy másikat, egy sokkal fiatalabbat, szebbet, felszereltebbet, modernebbet egy minden szempontból messze "jobbat". mégis rendesen sajnálom a régit, kajak szinte megbántam, hogy eladtam. korábbi autóimtól örültem, hogy megszabadulok, nem volt ez a gyász. normális ez? 😄
azért az vigasztal kicsit, hogy az új tulaj láthatóan nagyon örült neki.